A pillanat töredéke alatt minden félelmem tova szállt, avval kapcsolatban, hogy csupán egy kóbor hódítása voltam. A vér az arcomba száll, össze vissza kapkodtam a levegőt, mint valami gyermek, aki először lubickol a Balatonban, és alig kap már levegőt az arcába csapodú hullámoktól. Elhívott randira, hihetetlen boldogság árasztott el, földön kívüli szárnyalás. Azonban árnyékot vetett az önfeledtségemre, hogy tudtam alig 1 hónapja is az idillikus pillanatot a menekülés vágyam rontott el. Tartottam attól, hogy megint valami belső kényszer teret enged magának, és pillanatokkal később pedig mélységes megbánás fog majd el. Másnapra terveztük a nagy találkozást.
Az egész keddi napom a gondolkodással telt, próbáltam minden eshetőségre egy forgató könyvet kreálni. Tudtam ez lehetetlen, de legalább valamivel elütöttem az időt a “2-es kezelőben”.
A buszról odafele menet majdan hogy minden állomásnál le akartam szállni és visszafordulni, nem tudtam eldönteni, hogy tényleg az a vonzó és egyben rejtélyes idegen velem szeretne találkozni, kerestem magamban, hogy vajon mi tetszhetett neki bennem, mit talált érdekesnek benne, Ő aki annyira más, mint akivel eddig találkoztam. Remegő térdekkel szálltam le a végállomásnál, késésben voltam már így is, reménykedtem hogy ő is késet. A metrófeljáróig vezető úton folyamatosan pásztáztam az embereket. Kerestem, hogy vajon merre is lehet. Megláttam és szélles mosolyommal üdvözölte. Bár emlékeim szerint nem volt ennyire magas, mégis már szinte rutinosan lábujj hegyre emelkedtem és üdvözlő puszit adtam arcára. Elmosolygott és szívemet a már ismert melegség öntötte el.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: