Édes Patikám...

Utolsó bejegyzésem óta sok idő telt el. Nem is tudom hol kezdjem a történteket, a tanulságot. Talán úgy tudnám megfogalmazni, hogy azóta eltűnt az a naiv lány aki voltam, és egy megtört még bizonytalanabb ember született.

Úgy gondoltam, hogy létezik a határtalan szerelem, az ami mindent és mindenkit legyőz és csak a beteljesedésnek él, de rá kellett döbbennem hogy ez csupán egy vízió. Egy olyan idea, amit mindenhol látunk, a televízióban, a könyvekben, az interneten a plakátokon és szó szerint a csapból is folyva. Voltaképpen mos fogom meghazudtolni önmagam, hiszen az első szerelem kivételt képez. Az első láng, amikor nem csupán az elménket hanem a testünket is felperzseli. Az a bizonyos első hév, amikor még a bókokat kívánjuk, elhisszük és tudjuk, hogy értékesek vagyunk. Azok a pillanatok, amikor minden másodpercet megragadunk annak érdekében, hogy akár 5 percre is de a szeretett férfival legyünk, hogy érezzük az ő illatát, és hogy a mosolya legyen a nap legszebb pontja. Az első kivétel, az első elvakít. Talán fogalmazhatnék úgy, hogy a mennyország kapuja, de a pokol parkolója.

Azon lányok, nők akik szerencsések elsőre megtalálják az életük tárását, azt az embert, akivel az életüket együtt leélhetik. (nem mellesleg, ha igazán szerencsések akkor az imádott férfi számára is az elsők)

De mi van velünk?? Másodhegedűs álmodozó nőkkel? Mi jut számunka osztályrészül?

Azt kell mondanom hogy sok kudarc. Nehéz újraépíteni a férfiban azt, amit egy másik nő lerombolt. Kő kemény munka, meggyőzni a másikat, hogy nyugodjon le, és higgye el, hogy mi vagyunk a legjobbak az életébe, hiszen ránk számíthat. Nehéz elhinni, még önmagunknak is, hogy ez a valóság. (hiszen az igazi nő tudja, mi a hibája, tudja jól hogy nem tökéletes a párkapcsolat minden terén, a korlátok közt szerető nő, pedig megvan győződve róla, hogy tökéletes és a hiba mindig a másikban keresendő, ezáltal nem önzetlenül szerető)

Megannyi huppanó,de meg kell tanulni együtt élni a problémákkal. Ha erősek vagyunk megoldjuk, ha gyengék leplezzük.

Jogosan teszem föl a kérdés, hogy miért kanyarodtunk el ide. A válasz, hogy együtt emésszük meg, azt hogy az imádott férfiszámára másodhegedűsök vagyunk, viszont számunka Ő a teljes vakság.

Az elkövetkező időszakban, helyre kell rakni Önmagam. Meg kell találni Patókát.

Életem új fordulathoz érkezett.

Andrással lassan másfél éve alkotunk egy boldog párt, persze az apró csetlő gondokkal s vitákkal. A nagy mindent tudó előző nemzedék mindig is úgy gondolta viták kellenek, hiszen ez adja meg egy kapcsolat pikantériáját. Bár ugyan akkor úgy gondolom, hogy nem feltétlenül szükséges a folyamatos civakodás.

Andrásról annyit kell tudni, hogy igazi leány álom, a maga sötét olykor caramell szempárjával, a sötét hajával és borostával, ugyan akkor le rí róla, a csalafintaság. Talán ez a kombó az ami, miatt életem legszebb és egyben legnehezebb időszakában vagyok.

András számomra a nagy csoda, az első olyan férfi, aki nem hátrál el tőlem, akire számíthatok, és az aki a türelmemet sportszerűen edzi.  Tudom hogy közhelyes a gondolat, de valami belső hangtól elbódulva, merem állítani, hogy tűzbe tenném érte a kezem, és mindenemet feláldoznám csak azért, hogy András boldog legyen. A kérdés, hogy meddig célom az önfeláldozás, a válasz magától érthető örökkön örökké, ameddig érzem a viszonzást.

Számomra és egy nő számára talán az a legfontosabb, hogy szerethessen és érezze, hogy szeressék. András éreztette velem milyen az amikor hercegnőként lebegek a felhők felett, és érzékeltette azt is, milyen egy meggyötört tudatlanként szenvedni. Fiatal ereje teljében lévő, de még is egy érett férfi köszön vissza rám, ahányszor kiejti az ajkán, hogy “Szeretlek”.

Az utóbbi nyári szezonban egyre több ideje marad a pihenésre, és az egész napos lébecolásra, ami nem feltétlenül rossz, inkább dühítő hogy a neki adatta lehetőség az csak az övé, és nem a miénk, én a magam egész napos futásával, a munkavilágának kihívásaival egyedül küzdök meg nap mint nap, és András nem érti miért vagyok én már egy ázott verébhez hasonlító teremtmény a késő délutáni órákra. (hiszen ő teljes mértékben kipihent).  András elvárja, hogy napi 8 óra munka 3 óra utazás után örömteljesen menjek el vele kerékpározni akár 20-30 km-es távokra, én boldogan megteszem és nem riadok vissza, minden energiámat összeszedem, hiszen tudom ha vele tartok akkor őt evvel boldoggá teszem. (és ha ő boldog én is az vagyok)

A másfél év meglátszik, hiszen egyre több súrlódással találkozunk, és az a tűz ami mindent elégetett, és mi is benne lángoltunk mára már nem olyan heves. Az én részemről a változás a szeretet elvesztésével jár kézen fogva, András oldaláról ez mára már csak a megszokás. Női társaimhoz hasonlóan ezt az új helyzetet én se hagyhatom szó nélkül, és mindig megjegyzem, hogy olyan mint ha már nem is szeretne, azonban egy alkalommal a válasz mellbe vágó volt. “Néha annyit emlegeted, hogy elgondolkodom már én is rajta”. Az eset után mikor szembesültem a lényegével, könnyek közt tettem meg egyedül a haza utat. Nehéz volt onnan felállni, és elfogadni a helyzetet, hogy választanom kell.

Az első és legfontosabb én magam mit akarok. Feladni az egészet és odébbállni, emelt fővel és egyenes háttal előre, vagy nyelni egy óriásit és úgy tenni, mint ha nem is történ volna semmi, és ügyelni, hogy a jövőben ne hozzam szóba ismét.

Én az utolsó mellett tettem le a voksot, és nyelten egy óriásit.

Hogy jól döntöttem, vagy sem- azt még nem tudom, csak azt hogy a jövő eldönti a sorsunk.

Tulajdonképpen velünk, nőkkel egy apró, de ugyan akkor nagyon jelentős probléma van. Folyamatosan azt hajkurásszuk, hogy végre találjunk olyan embert, aki mellet ki teljesedhetünk, mutathatjuk, a szeleburdi oldalunkat, és egyben az érzelmes dívát is. Viszont egyszer se gondolunk abba, hogy milyen sérüléseket tud okozni, amikor valami nem úgy alakul, ahogy mi azt a nagy forgatókönyvbe megterveztük. Az életünk során folyamatosan keressük, hajkurásszuk azt az embert, aki mellett mind ez megvalósulna.

Gondolhatunk, egy hirtelen megismert rejtélyes idegenre, vagy egy emberre, akit csak távolból vizslattunk és eljátszottunk a gondolattal, hogy talán ő az, mind emellett a legszörnyűbb, hogy már olyan idilli tulajdonságokkal ruházunk fel szinte minden elénk kerülő idegent, hogy bele se gondolunk, egyre nagyobb kráter keletkezik a valóság és az álomvilágunk között.

Mitől lehet ez?

Talán egyre többen rá jövünk, hogy nincs is ilyen, folyamatos kihasználás, és átvágás az, ami itt van. Egyre több lány unt bele, és rájött, valójában csak a pillanatnak kell élni. Viszont akkor hol a cél, hol van a megvalósulás?

Egyre inkább elértéktelenedik az emberi kapcsolat fontossága, és egyre inkább mi is. A legnagyobb baj, az hogy evvel már az esélyt se adjuk meg magunknak. Volt idő, amikor talán attól voltunk különbek, nagyvilágiak hogy hány férfinak csavarjuk el a fejét, hány skalpot gyűjtünk be, de ez is olyan, hogy ahogy nő a lista, úgy fogyunk el. Olyan, mint a virtuális barátságnak nevezett viszonyok, gondoljunk bele, akinek száz és száz ismerőse van, az mindegyikkel pontosan tisztában van, vagy netán inkább már a magányosságát próbálja kompenzálni evvel. Hol vannak azok a délutánok, amikor csak úgy lógtunk a barátainkkal sétáltunk, normális élő egy színtéren történő kommunikációt gyakoroltunk?

Egyre inkább állatiasodunk, antiszocializálódunk, és ez párkeresésre is rányomja a bélyegét, hiszen teljesen átértelmeződött a lényege, ahol az érzelmi téglára volt fektetve az alapja, nem olcsó hasztalan üres szavakra. Lehetne egy oldalú kihasználásnak is titulálni, mint a Darwini elmélet, csak itt nem a nagy hal eszi meg a kis halat, hanem a nagyobb hazudozó tiporja el a naivat, úgy forgatva szavait, hogy már a kis hal érzi, hogy ő ezt meg is érdemli, sőt ki jár neki.

Kapkodva kezdtem el levegőt venni. A pulzusom ismét az egekbe szökött. Kezdtem magamhoz eszmélni, és nekiláttam az üzenet elolvasásának. Rövid és tömör üzenet volt, melyben annyi szerepelt, alig várja hogy találkozzunk.  Elmosolyodtam, hiszen pont én is erre gondoltam, milyen jó lenne, már most találkozni vele, és az ölelésében belemerülni.

A következő időpontot 2 nap múlvára beszéltük meg. Hihetetlen ólomsúllyal teltek a percek, és órák.  Végre elérkezett a pillanat, hogy ismét megláttam, szívem zakatolt, de már a boldogságtól, hogy végre megint itt van Ő.  Átöleltük egymást, fantasztikus érzés volt, sétálgattunk, beszélgettünk, de volt valami különös az egészben.  Lehet, hogy az újdonság hatás, de nem hiszem. Azt vettem észre, hogy tényleg beiktattuk, 2 naponta találkozzunk. Viszont azt vettem észre, hogy a sokadik alkalom után sem ismertem meg.

Kezdet nagyon aggasztani a tény, hogy a rejtélyes fiú, örökké az is marad, bárhogy is próbálkozom a megismerésével.

Elindultunk a közeli parkba, halkan, mindketten a gondolatainkba merültünk. Bennem a furcsa helyzet váltott ki némi fejtörést, egyszerűen ilyet még sosem tapasztaltam, hogy valaki, olyan idegességet váltson ki mint Ő, valaki, aki szinte másodpercek alatt az ujjai köré tekert, valaki, akinek a közelsége egyben életem egyik legnyugodtabb pillanatát is kiváltotta, itt sétáljon mellettem. Egyszerűen nem hittem el, hogy megtaláltam azt az embert, ki mellett nem kell idegeskednem. Azt, hogy ő vajon mire gondolhatott nem tudom, egy örök re rejtély marad számomra, ahogy lénye is.

Elértünk egy a park közepén lévő kis tavacskához, és szerencsére volt nem messze tőle egy üres pad. Elfoglaltuk, mint ha pont nekünk készítették volna. A nap már lassan el tűnt, a békák pedig elő kerültek, és kuruttyoltak eszeveszettül. Emlékeszem ahogy ott ültünk, és az elején nem tudtok hol is kezdjük a beszélgetést, emlékszem ahogy ott ült mellettem, fekete nadrágban és egy keki színű ingben, emlékszem a tiszta kék szemére. A percek csak teltek, és mintha az eddigi tartás, és a gondolatokba merülés kettétört volna, és elkezdtünk végre közvetlenül társalogni, mint ha már ezer éve ismertük volna a másikat. Valami történt, hirtelen a közvetlenséget valami vibrálás váltott fel, (nem nem a telefon lehalkított állapotban) és éreztem hogy közelebb hajol, a szemem már csukódott, éreztem ahogy ajaka ajkamhoz ér, hirtelen a mindenség teljesedett ki bennem, a lélegzetem elállt, úsztam- lubickoltam az örömömben, hogy nem csak egy kóbor kósza hódítása voltam, hanem itt van velem, megadta a lehetőséget nekem.

A kora nyári este többi részét összeölelkezve töltöttük, még most is hallom szívverése dallamát, érzem illatát. Nagyon boldog voltam, hogy amit idáig csupán filmeken láttam, vagy csak olvastam végre én is átélhetem. A percek csak úgy teltek, de öleléséből nem akartam szabadulni, az örökkévalóságig ellettem volna, lecsillapodott gondolatom keszekuszasága. Azonban mint minden jó pillanatot, ezt is megszakította az a fájdalmas tény, hogy még csak kedd van, a munka világa mindenkit örömmel vár, és mennünk kell, mert az idő így is elrepült. Fájdalmas lemondással felálltunk a padról, és elindultunk a metro feljáróhoz. Kéz a kézben tettük meg a méterek sokaságát, de mintha csak két lépés lett volna.  Elbúcsúztunk, és egy keserű-boldogság lett úrrá rajtam. Boldog voltam, hogy kaptam az élettől egy lehetőséget, hogy megtaláljam azt az embert akire számíthatok, és életemben először, mint férfit tiszteljek, megbecsüljek és boldoggá tegyek,  keserű tény volt viszont, hogy nem tudom még mindig ki Ő valójában, ki ez a rejtélyekkel teli idegen. Egy dolgot viszont biztosan tudtam,  hogy egy esélyem van.

Elválásunk után közel negyven percembe telt, mire hazaértem. Szám a fülemig ért, dúdolgattam a haza vezető úton, vidám, gondtalan megrendíttethetetlenül boldog. Beértem az ajtón a táskámat leraktam a legközelebbi székre, hallottam hogy valami ismét vibrál, igen ez már a telefonom, üzenetem érkezett. A feladó Mr. Rejtély.

A pillanat töredéke alatt minden félelmem tova szállt, avval kapcsolatban, hogy csupán egy kóbor hódítása voltam. A vér az arcomba száll, össze vissza kapkodtam a levegőt, mint valami gyermek, aki először lubickol a Balatonban, és alig kap már levegőt az arcába csapodú hullámoktól. Elhívott randira, hihetetlen boldogság árasztott el, földön kívüli szárnyalás. Azonban árnyékot vetett az önfeledtségemre, hogy tudtam alig 1 hónapja is az idillikus pillanatot a menekülés vágyam rontott el. Tartottam attól, hogy megint valami belső kényszer teret enged magának, és pillanatokkal később pedig mélységes megbánás fog majd el. Másnapra terveztük a nagy találkozást.

Az egész keddi napom a gondolkodással telt, próbáltam minden eshetőségre egy forgató könyvet kreálni. Tudtam ez lehetetlen, de legalább valamivel elütöttem az időt a “2-es kezelőben”.

A buszról odafele menet majdan hogy minden állomásnál le akartam szállni és visszafordulni, nem tudtam eldönteni, hogy tényleg az a vonzó és egyben rejtélyes idegen velem szeretne találkozni, kerestem magamban, hogy vajon mi tetszhetett neki bennem, mit talált érdekesnek benne, Ő aki annyira más, mint akivel eddig találkoztam. Remegő térdekkel szálltam le a végállomásnál, késésben voltam már így is, reménykedtem hogy ő is késet.  A metrófeljáróig vezető úton folyamatosan pásztáztam az embereket. Kerestem, hogy vajon merre is lehet. Megláttam és szélles mosolyommal üdvözölte. Bár emlékeim szerint nem volt ennyire magas, mégis már szinte rutinosan lábujj hegyre emelkedtem és üdvözlő puszit adtam arcára. Elmosolygott és szívemet a már ismert melegség öntötte el.

A lépcsőről lefele ment megfogta a kezem, a szívem a torkomban kalimpált, az utolsó előtti lépcsőfokon elvesztettem az egyensúlyom, és kis híján orra buktam, szerencsére megtartott. A félhomályban nem láttam az arcán, de biztos vagyok benne, hogy a mosolya fülig ért. Óvatosan kitapogattuk merre lehet a villany kapcsoló, majd a következő feladat a boros pohár megtalálása volt.

Visszaérve öntött egy kis hűs rozét, és félénken odasúgta fülembe, hogy nincs-e kedvem elvonulni vele beszélgetni, először megijedtem, hogy vajon mit is akarhat tőlem, de amikor elindultunk pozitívan csalódtam, hiszen szándéka csak annyi volt, hogy kiüljünk a lépcső tetejére, ahol a zene hangereje már alább hagyott, és tudunk rendesen beszélgetni. Boros poharam folyamatosan szorongattam és fixíroztam. Megtudtam, hogy épp facér, és van egy öccse, azt is elmesélte, hogy milyen régi és mély barátság fűzi őt a házigazdához. Valójában azonban ugyanolyan titokzatos maradt, mint előtte amikor még csak távolból vizslattam. Meséltem én is magamról, a sikeres 2.szemeszteremről, a munkámról, a két rossz csont kis öcsémről. Már lassan pirkadt, amikor óvatosan, kecsesen odahajolt, hozzám és félszegen megfogta az állam, és lágyan megcsókolt. A szívem és vele minden idegvégződésem vad indián táncba kezdet. Nem is igazán tudom mennyi idő is telhetett el, de a következő pillanatban megfogta a csípőm, és az ölébe emelt. Átölelt magához húzott, és közben megzabolázta ajkaim. Addigi életem egyik legkiteljesedettebb pillanata volt, ismételten megvilágosodtam, már tudtam miről beszélnek azok a lányok, akik azt mondták, hogy érezni fogom azt a bizonyos teljességet, amikor az előtte lévő űr hirtelen megtelik melegséggel. Szinte már egy örökké valóságban lebegtünk. Azonban, mint minden nagy pillanatot, hát ezt is megtörte valami, a tény hogy hajnal van, és Szöszi busza lassan megérkezik. Boldogan, de még is szomorúan felálltunk, és elindultunk a bejárathoz. A kiteljesedésem kulcsa elkísért minket, egy darabig, láttam rajta hogy fáradt, mondtam neki, hogy nyugodtan menjen vissza, és pihenjen, elkérte a számom, majd egy utolsó forró csókkal elköszönt.

A másnapi budapesti kikapcsolódás nem volt olyan felelőtlen, mint ahogy elképzeltem. Egész nap és este a rejtélyes srác járt a fejemben. Egyik pillanatban hihetetlen boldog voltam, hogy megtaláltam, a másikban pedig kegyetlen érzés fogott el, hogy egész nap nem keresett. Nem tudtam eldönteni mi történt, lehet hogy csak egy ostoba időelütés volt-e, vagy tényleg valami nagy dolognak a kezdete. Féltem és reménykedtem egyszerre, idegen érzés világ volt, ismeretlen kavalkád. A pillanatok, másodpercek, percek, órák és napok ólomsúllyal teltek-múltak. Három nap múlva a telefonom megszólalt, egy ismeretlen szám hívott. Remegő kézzel nyúltam utána, és félszegen szólaltam meg. A már ismert kellemes mély duruzsoló hang szólalt meg.

Széles mosolyával a lány hozzánk ért, szinte a legnagyobb természetességgel meginvitált, minket a baráti társaságához, mondván nem árt szélesíteni az ismeretségi kört. Összenéztünk Szöszivel, és vállrándítással nyugtáztuk a helyzetet, és elindultunk hogy megismerkedjünk a sok idegennel. Rögtön, mindenki szóba elegyet velünk, és meghökkentő módon nagyon közvetlenek voltak. Betudható természetesen a sok bornak is, viszont úgy éreztem, ők tényleg ilyenek.

A társaságból azonban, rögtön feltűnt az egyik férfi tag, ami először felkeltette az érdeklődésem, az a mély szinte már duruzsoló hangja volt. Amikor jobban szemügyre vettem,  a huncut mosoly volt, ami végkép levett a lábamról. A hirtelen támadt érdeklődés kölcsönös volt, elkezdtünk beszélgetni, annyira belemerültem az acra fürkészésébe, hogy észre se vettem hogy mennyi idő eltelt, noha a többiek ott voltak mellettünk, mi minta egy másik helyen lennénk, kizártunk mindent és egymás szavait ittuk, vagy inkább habzsoltuk. Az aznapi éjszakai programok a végére jártak, és az egyik srác felajánlotta Szöszinek és nekem, hogy mennyünk fel hozzá, és ott folytatódhat a bandázás. Természetesen belementünk, neki tetszett a csajokkal való beszélgetés,  számomra pedig a rejtélyes fiú körül forgott minden gondolatom. 10 perces séta után, ott is voltunk a háznál, kissé megszeppenve léptük át az ismeretlen küszöböt.  Kiültünk a teraszra, mindenki rágyújtott és csendben végig hallgattuk a Beat Dis-től a Just like című számot, a gondolatainkba voltunk merítkezve. A következő szám, már jóval könnyedebb volt. Szomjas voltam, és a rejtélyes srác felajánlotta, hogy lejön velem pohárért, egyszerre volt rémisztő és izgalommal teli, egy ismeretlennel, egy ismeretlen helyen. Összeszedtem magam, és elindultam hát vele.

Haza fele a buszon, folyton folyvást a történtekre gondoltam, hogy miért rettentem meg oly annyira, hogy az már egy menekülés vágyat váltott ki. Nem értettem magam, hiszen ott lett volna Ő, aki annyira normális, hétköznapi és elsősorban természetes.

Amint hazaértem, beléptem a kapun, és próbáltam minden rossz érzésemet az agyam egy hátsó szegletébe söpörni, és úgy tenni, mint ha minden a legnagyobb rendben lenne.  Amilyen gyorsan csak tudtam, elmentem fürdeni és ágyba bújtam, reméltem hogy jó alvókám révén gyorsan elalszok és másnapra, minden rossz érzésem elmúlik és megújultan kezdhetek a teendőim sokaságainak elvégzésébe.

Tévedtem, kis naivként el is hittem, hogy ilyen könnyű lesz a sorsom, hiszen az egyik leghosszabb éjszakám kezdetét vette, forgolódtam és kattogtam legfőképpen magamon, azokon az érzelmi kavalkádokon, amik előtte még ismeretlenek voltak számomra. Egyfajta önmegismeréssel szembesültem,  rájöttem, hogy mind ezidáig ingerszegény életem volt, egy fajta érzelmi analfabétaságban szenvedtem, és mint ha minden ki kristályosodott volna. Tudtam, hogy a korombeliek már rég túlestek az ilyesfajta tűzkeresztségen.

A reggel szinte merényletként sújtott rám, nagy nehezen álomba merültem, és szinte pármásodperce rá hallottam Foo Fighters-től  “Best of you”-t ami, az ideje kikelni, mert vár a 2-es kezelőt jelentette.  Egész nap ólomként nehezedett a szemhéjam a szememre, és valahol a belső világomban belemerítkezve próbáltam valamifajta munkának látszódó tevékenységet űzni.   Ebédszünetben felmentem az egyik legismertebb közösségi oldalra, és csodálkozva láttam, hogy üzenetem érkezett. A szívem egy másodperc leforgása alatt a torkomban szambatáncot leejtett, majdhogy nem már ki is szakadt és már mellettem ropta, a pillanatok szinte óráknak tűntek, amíg meg nem nyitotta.

Azonban az első szívbemarkoló érzés hamar alább hagyott, csak volt osztálytársam körüzenete jelent meg. Nem tudtam, hogy ennek most örülnöm kellene vagy inkább egy jól kiborulnom. Elhatároztam most tényleg a munkámra kell koncentrálnom. Bele is temetkeztem egy pepecselős részbe, hiszen az a legjobb gyógyír. El sem hittem, hogy ilyenre képes vagyok és szinte már 4 óra volt, azaz a munkaidőm vége.

Hazaértem és éreztem, hogy már  a nehezén túl vagyok, a holtponton átestem örömmel konstatáltam. Megkönnyebbülve már, bátrabban néztem meg az üzeneteimet.  Hirtelen a magabiztosságom alább hagyott, láttam hogy írt nekem. Viszont már nyoma sem volt annak hogy többet akarna tőlem, mint barátság. Pontosan tudtam, hogy ez lesz, viszont pozitív csalódásként ért, hogy azért még a beszélgetős-hülyülős viszony megmaradhat.

A páli fordulat után a napok már gyorsabban teltek, munka-iskola már már egybefolytak és csak onnan tudtam megkülönböztetni hogy mi a vasárnap, hogy az órám már nem csörgött eszeveszetten.  A legnagyobb teher is megszűnt egy időre már a vállamon, sikeresen elvégeztem a 2. szemeszterem is, úgy gondoltam, hogy ezt meg kell ünnepelni és meg kell neki adni a módját. Csodával határos módon a lakhelyem minden évben rendezz egy laza borozós hétvégét, ahol a helyi borászok bemutathatják lenyűgöző boraikat, pálinkáikat. Így a szintén sikeresen évet maga mögött hagyó barátnőmmel meg is beszéltük, hogy a pénteki napunkat a helyi fesztiválon töltjük, a szombatot pedig Budapest egyik egyedülállóan kulturált szabadtéri szórakozóhelyén töltjük. A pénteki naphoz a baráti társaságom apraja-nagyja csatlakozott, vagy talán a magja, igen ez a legjobb kifejezés a Magja! Ketten el is hozták életük párját (mondhatom piszkos mázlisták, hogy egymásra találtak) a szöszi loboncos meg én a szinglik táborát képviseltük.

A két párocskánk hamar elfáradt, az éjjel kezdete előtt haza mentek. Mi viszont az örök öntörvényű fruskák még maradtunk, én még éreztem, hogy a bor szava hív engem hogy kóstoljam meg.  Mint valami belső női megérzés, kiszúrtunk egy társaságot, távolról szemléltük őket. Milyen mások mint mi, egy egy szeretett dalra, rögtön laza táncot leejtettek, és mint ha nem is érdekelte volna őket, hogy csak övék a tér, egyszerűen jól érezték magukat, megbabonáztak a természetességükkel minket. Viszont ami még ennél is érdekesebb volt, észrevették hogy őket figyeljük, az egyik csinos lány széles mosollyal elindult felénk. Mi egymásra néztünk, és vállat vontunk, nem tudtuk mi lesz. Pár lépés és már is ideér.

Azonnal vissza is jelöltem, mondván lehet, hogy ő lesz a bizonyos becserkészett prédám.  Pár perc elteltével kaptam egy üzenetet, amiben az állt; ma az éjfeles buszon ismét összefutunk? Pechemre másnap várt a munkavilága, vagy ahogy ott szoktunk nevezni; “Őrültek háza 2-es kezelő”. Sajnos lemaradtam az adandó lehetőségről, de ezt nem lankasztotta kedvét. Üzenet üzenetet váltott, sőt mi több egyre intenzívebbé vált, rájöttem hogy a humorérzéke nagyon is hasonlít az enyémre, bár nem minden esett le azonnal számomra, de hát ez van.

Már 3 nap telt el, és mintha csak pár órája ismertük volna egymást, úgy telt-múlt az idő. El is határoztuk, hogy még a héten összefutunk, mi ez hanem a közelgő rózsaszín felhő elő előszele?

A legelső tervek szerint a szombat volt amiben megegyeztünk, de fiatalság bolondság és már szerdán összefutottunk. Emlékszem aznap nagyon esett az eső és borzasztóan szeszélyes volt az időjárás, nem lehetett eldönteni, hogy most orkánerejű  széllel van dolgunk, vagy csak egy átlagos esős nappal. Amint odaértem a megbeszélt helyre, mint ha egy gombócot nyeltem volna le, nem tudtam mire vélni, gondolataim egy dologra tudtak gondolni, édes Patikám te még csak most ismerkedsz meg evvel az ősi érzéssel, amit az izgulásnak neveznek. Egy férfiegyed elcsábítása a feladat, és az érzés a másodpercek előrehaladásával egyre intenzívebb és elviselhetetlenebb lett. Azon töprengtem mind emellett, hogy vajon tényleg jó ötlet-e ez az egész? Biztos szükségem van rá?  Mi van akkor, ha rájön hogy nem is vagyok annyira csinos és elragadtató csak egyszerűen az üzeneteim stílusa a megnyerő? Szó mi szó a visszautasítástól féltem leginkább.

Gondolataimban belemerítkezve egyszer csak a metrófeljárónál megpillantottam egy ismerős alakot, Ő volt az. Mintha az eddig gombóc egyszer csak megszűnt volna és a helyét egy annál is váratlanabb reagálás váltotta volna fel, a szívem majd kiugrott a helyéről, teljes mértékben, sokkot kaptam, de amint észrevett nem volt visszaút, ahogy közelített a lépteivel abban a tempóban a szívem lassan, már körülöttem járt indián táncot. Odajött széles mosolyát rám villantotta és már hajolt is, hogy az üdvözlő két puszit nemek is szegezze. Már levegőt is alig kaptam, egy halovány mosolyt magamra erőltettem, de azt inkább lehetett egy kosza epilepsziás rohamnak nevezni, mint szívből jövő meleg mosolynak.

Azt beszéltük, hogy a Budai várban fogunk sétálgatni és beszélgetni, hiszen Ő is olykor olykor kilométer hiánnyal küszködik. Azonban avval, egyikünk sem számolt, hogy ilyen időjárás elé nézünk, és se nála se nálam esernyő nem volt. (farkas hiba a javából) Hála az égnek sem ő, sem pedig én nem zavartattam túlzottan magam a dolgok hiánytalan megoldására törekvés megcsorbulása végett, és így puritán módon el is indultunk, meghódítani a várat.

Emlékszem, hogy vagy már 1 órája sétáltunk és már nem tudtam egy helyet mondani magamon amiről nem csurgott volna a víz, viszont mélységes megkönnyebbüléssel töltött el, hogy az ő majdhogynem 190 centis mindensége sem  úszta meg a gyors és alapos fürdőzést.  Avval az ötlettel rukkolt elő, hogy megszeretné mutatni nekem a kedvenc helyét, mert szerinte ott van az egyik legszebb kilátás az ország szívére, Budapestre. Természetesen benne voltam, azonban a remény amit előtte tápláltam magamban egy forró teára gondolva szerte foszlott és megfordultunk, irány visszafelé. Körülbelül egy 15 perces séta után meg is érkeztünk. Emlékeszem, hogy előrébb kellett sétálni szinte már a kialakított teraszféleség széléig, és a látvány, fantasztikus volt, a peremhez érve olyan érzéssel töltött el, mint ha Budapest a lábaim előtt heverne, az eső okozta kellemetlenségeket, a teára való vágy szertefoszlását, mind kárpótolta a látvány. Azonban mint minden egyes fantasztikus pillanatot, itt is félbeszakított valami. Az a bizonyos, hajjaj csak ő meg én, egyedül egy ilyen fantasztikus helyen, tudatosult bennem, hogy bizony ő megkedvelt, sőt mi több, talán a prédavadászatom ilyen hamar a végére is ért, és megtaláltam talán az igazit. Nagyon jó érzés volt, de ezek mellet jött a felismerés, hogy Uram atyám, nekem az örök feministának képzelt női egyednek talán megcsorbul hitelessége és elkaphatja a rózsaszín köd szindrómát, sőt mi több a túlzott nyál csorgatásból származó melléktermékek kezelése végett hívhatom a szippantós haverom.

A gondoltok cikáztak jobbra-balra a fejemben, és közben éreztem, hogy hátulról engem néz, már égette a  tarkóm. Közelebb jött, tudtam hogy mik a szándékai. Viszont amit még soha nem tapasztaltam, elfogott a menekülés vágy. Szinte már hozzám is ért, amint kinyitottam a szám, és ami a csővőn kifér üzemmódra váltottam, és elkezdtem össze vissza beszélni, ha jól emlékszem a 2. világ háborúról kezdtem el mindenféle zagyvaságot összehordani, majd az órámra pillantottam és közöltem, mennem kell.

Udvariságból elkísért a busz végállomásig és megvárta velem a következő buszt, a lemondás az arcára volt írva, és elfogott a lelkiismeret furdalás, de a menekülés vágy sokkal erősebb volt. (Hogy mi váltottak ki pontosan nem tudom, örök rejtély)